5. rész: Gondolatok

Itt a következő rész, fogadjátok sok szeretettel :) - A.

Az élet nem habos torta, és ha ebben nem lettem volna biztos, hát akkor az első táncpróba után nyilvánvalóvá vált. A többi táncos mind valami puccos tánciskolából jött, a legmenőbb cuccokban villogott és affektálva beszélt - nemtől függetlenül. A próba végére kiborultam, legszívesebben mindenkit megfojtottam volna egy pohár vízben, vagy egy kanálnyiban. Idegesített a felsőbbrendűség-érzetük, pedig ők is pontosan olyanok voltak, mint minden mai fiatal: el se tudják képzelni az életüket pia, parti és internet nélkül. Attól, mert anyuci és apuci legális vagy kétes ügyletekkel megszedték magukat, még nem kellene úgy viselkedniük, mintha ők lennének az atyaúristen. Csak fiatalok 16 és 25 év között, nem több. 

Ahogy hazaértem levágtam magam az ágyamra és csukott szemmel próbáltam egy kicsit pihenni. Megpróbáltam kizárni a világ zaját a fejemből és csak magamra koncentrálni. Hamarosan meghallottam a szitáló esőt az ablakomon kopogtatni. Kinyitottam és kinéztem az utcára. Bár még csak szemerkélt már rengeteg esernyő előkerült, mindenki a közeledő vihar elől menekült. Nagyot szippantottam, orromat megtöltötte a hűsítő eső illata. Halványan elmosolyodtam, kiűztem a fejemből minden zavaró gondolatot és egyedül maradtam a természettel. 

Már kicsi koromban is imádtam az eső illatát, de ez az érzés az évek múltával egyre erősödött. Különös kötődést éreztem hozzá, de sosem tudtam, hogy miért. Ha esett, nyugodt voltam, megfeledkeztem minden rosszról és lehetőségem nyílt egy kicsit magammal törődni. Az eső elmosta a szüleimmel történt balhékat, a sulis gondokat, mindent. Ha esetleg nem érte el azt az érzést, amire vágytam rátettem még egy lapáttal és futni indultam. Mint most is. Mivel a próba után nem öltöztem még át, így a melegítőmben indultam útnak.

Az eső egyre hevesebben mosta az arcomat, de nem törődtem vele. A hajam az arcomhoz tapadt, vizes ruháim felvették az alakomat, a viseltes edzőcipőm orrán befolyt a víz, amikor átvágtam egy pocsolyán. Teljesen átáztam, de nem álltam meg. El akartam felejteni az egész napomat, a borzalmas próbát, az idegesítő táncosokat és a szobám magányos csendjét. Hiányoztak a barátaim, pedig még csak nem olyan rég váltunk el. Sajnáltam, hogy nem értették meg, hogy mennyire fontos lenne nekem ez az egész. Tisztában vannak a körülményeimmel, hisz ők is hasonló életszínvonalon élnek. Tudják, hogy rengeteg problémával kell megküzdenem, melynek csak elenyésző része oldható meg vasakarattal, de pénz nélkül. A legtöbb dologhoz azonban pénzre van szükségem, de az utcai táncolás nem egy kifizetődő meló. Persze a társaság elsőosztályú, a hangulat fergeteges, de ebből sajnos nem lehet megélni, bármilyen keményen küzd is az ember. Kellett nekem egy munka, ami ha nem is milliókat fizet, de azért valamennyi pénz csak csurran-cseppen. 

Ha ők szerettek volna jelentkezni és táncolni - ahogy most én tettem, - akkor azt hiszem támogattam volna őket. Hisz ezért vagyunk barátok, nem?! Hogy a másik mellett álljunk, hozzon az illető bármilyen döntés. Egy jó barát segít a bajban, tanácsot ad, de nem mondja meg, hogy mit csinálhatsz és mit nem. Az én barátaim ezt tették. Nagyon rosszul esett, hogy nem bíztak bennem, hogy nem értették meg az indokaimat. Ismerik az álmaimat, ismernek engem, mégsem álltak ki mellettem. Könnyebbnek találták a búcsút, csak elmenekültek a nehézségek elől. Bazári majomnak gondolnak, csak azért, mert hamarosan minden héten a tv-ben fogok szerepelni, egy világhírű tehetségkutató magyar verziójának háttértáncosaként. 

Szinte észre se vettem, hogy az eső elállt, annyira elmerültem a gondolataimban. Amikor már alig álltam a lábamon a kimerültségtől elindultam hazafelé, ám ezúttal nem futottam. Szerettem volna átgondolni ezt az egész táncosdit. A futás lenyugtatott, de a gondjaim nem múltak el egyszerre. A barátaim még mindig hiányoztak, a többi táncos még mindig ugyanolyan idegesítően fog viselkedni én pedig nem lettem gazdagabb, nem lettem népszerű, nem lettem olyan, akivel szívesen barátkoznak. Önmagam maradtam.

Nem messze a házunktól pergős dallam hangja ütötte meg fülemet. Észrevétlenül irányt változtattam, a zene vonzott, a lábam magától indult el az egyre hangosodó hang irányába. A sarkon befordulva ismerős kép tárult elém. A padka mentén egy ezer éves autóból dübörgött a zene, az utca teljes széltében pedig fiatalok táncoltak. Nem volt koreográfiájuk, nem volt csillogó ruhájuk, nem kaptak érte egy forintot. De az arcukra kiülő boldogság egyértelművé tette, imádják csinálni, ez az életük. A torkom elszorult, ahogy magamra gondoltam. Vajon én is ilyen voltam valamikor korábban? Mert abban biztos voltam, hogy jelenleg nem nyújthattam valami csodálatos látványt: a megázott, szakadt lány, akit lassan elnyel az önsajnálat. 

- Ismerős? - hallottam meg egy hangot a vállam felett. Megfordultam és Roli állt mögöttem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Igazából abban sem voltam biztos, hogy mit éreztem. A hiányuk szép lassan felemésztett, de nagyon szerettem volna az X Faktorban helyt állni. 

- Én... Izé... - egyetlen értelmes mondat nem hagyta el a számat. 

- Csak futott a szakadó esőben és az életeden gondolkoztál - mondta, inkább kijelentve mintsem kérdezve. 

- Ismersz - a földet kezdtem pásztázni, nem szerettem volna, ha kiolvassa az érzéseimet a tekintetemből. - Azt hiszem most megyek, majd még találkozunk

4.rész:SMS

Fél négykor már a villamoson ültem, és haza felé vettem az irányt. Illetve csak szerettem volna, de megcsörrent a telefonom, sms-em érkezett méghozzá Rolitól. Az üzenetben ennyit állt.

"Gyere a megszokott helyre kicsi."

Nem kellett több, tudtam miről van szó, leszálltam a villamosról, fel egy buszra és 10 perc múlva már ott is voltam. Mikor megérkeztem, mindenki hirtelen elhallgatott, és az arcuk is megváltozott, eddig felhőtlenül beszélgettek de amint megérkeztem, mindenki elhallgatott és rám szegezte tekintetét. Kínosan éreztem magam ami, amúgy nem jellemző rám, egyáltalán nem. Zsebre tettem a kezem és halkan köszöntem nekik.

-Léna gyere már egy picit.-intett oda magához Roli. Lassan és bizonytalanul oda sétáltam, majd mikor megálltam előtte percekig csak néztük egymást. A hátam mögé pillantott és rájött, hogy mindenki minket figyel, és arra várnak, hogy mi fog történni.

-Gyere kicsi, menjünk sétálni.-ekkor kezét áttette a vállamon, és elindultunk a nagy utca felé. Imádom mikor kicsinek szólít, évek óta legjobb barátok vagyunk, és mióta csak ismerem azóta így hív. Egy darabig csak sétáltunk, majd sóhajtott egy nagyot, és beszélni kezdett.

-Figyelj, én nem tudom mi a terved ezzel az egész majomparádéval...

-Ez nem majomparádé.-vágtam közbe.

-Akkor műsör, hívd aminek akarod, nekem ez akkor is egy szenny. Pénzért csinálják, nem pedig azért mert ez az életük. Mert nekünk ez az. Nekünk ez az életünk, és nem azért táncolunk, mert pénzt kapunk érte, hanem mert így tűnnek el számunkra a mindennapok problémái, de ezt te is tudod.

-Igen nagyon jól tudom, de egyáltalán nem értem mire akarsz kilyukadni, vagy hogy egyáltalán mit szeretnél mondani.-álltam meg hirtelen egy helyben a válaszra várva. Roli szembe fordult velem, és mindkét kezével megfogta az arcom.

-Nézd, én csak félek, és féltelek. Félek, hogy ha ez neked bejön, és tetszik, akkor már nem fogunk látni, és elhagysz minket, és féltelek attól és téged is beszippant ez az egész hülyeség.

-És ha beszippant akkor meg mi van? Nem hiányoznék senkinek.-néztem mélyen a szemeibe, és vártam a reakcióját.

-De igen. Nekem.

-Próbálkoznom kell, pofára kell esnem, tanulnom kell a hibáimból, mert erre szükségem van, hogy igazán én legyek.-vettem el lassan kezeit az arcomról.

-Tudom, de nem akarlak elveszíteni...

-És nem is fogsz.-vágtam ismét a szavaiba.

-Akkor találkozhatunk, amikor akarod, csak kérlek hagy járjam a saját utam, ráuntam a bandára, arra hogy konkrétan az utcán élek. Egyszerűen meguntam.-ekkor a szemeim már könnyesek voltak, és úgy éreztem ha most azonnal nem lépek le, akkor itt sírom el magam, és azt pedig nem akarom. Megfordultam és elindultam.
Nem szólt utánam, és nem is szólt hogy várj, nem mondom, hogy ezt vártam volna, hisz az előbb mondtam neki, hogy hagyjon hagy csináljak azt amit akarok, de őszintén...jól esett volna.

Semmi kedvem nem volt a tömegközlekedéshez ezért gyalog tettem meg a haza felé vezető utat. Nem sok, fél óra alatt haza értem. Otthon levetkőztem, és vettem egy forró fürdőt a kádban, próbáltam kiüríteni a fejem, de nem ment. Az agyam folyamatosan kattogott, és csak azon hogy helyesen döntöttem-e. Mármint ez a műsör rengeteg lehetőséget tartogat, de abban nem vagyok annyira biztos, hogy a régi banda egy kicsit sem fog hiányozni. De végül is már mindegy, hogy döntöttem. De azt is tudtam, hogy ez a döntésem még jó pár álmatlan éjszakát fog nekem okozni. 

3. rész: Részletek

Sziasztok, itt vagyok a 3. résszel. Bocsi, hogy csak most, minden összejött. Enjoy! - anettxd

Másnap már fél órával a megbeszélt időpont előtt ott voltam. Az éjjel szinte semmit sem aludtam, folyamatosan azon agyaltam, hogy mi is történt. Ha elküldtek, akkor most miért hívtak vissza? Ha pedig jó voltam, akkor meg miért nem maradhattam tovább? Nem értettem, de biztos voltam benne, hogy hamarosan megkapom a kérdéseimre a választ. 

- Miben segíthetek kisasszony? - jött oda hozzám egy biztonsági őr, amikor észrevette, hogy céltalanul kódorgok az épület előtt. 

- Egy kicsit korábban érkeztem egy megbeszélésre és szeretnék még egy kis friss levegőt szívni, mielőtt bemegyek - mondtam mosolyogva. - De köszönöm szépen. 

A fél óra gyorsan eltelt. Amikor megérkeztem azt hittem, hogy meg fogok bolondulni a várakozásban, de aztán az idő sebesen repült. 4 előtt pár perccel bementem az irodák elé, leültem egy műanyag székre és várakozón tekintettem körbe. Az előtérben rajtam kívül három lány és egy fiú volt, ám beszélgetésre még csak lehetőségem sem adódott, hisz amint felmértem társaimat nyílt az ajtó és a tegnapi nőci dugta ki rajta a fejét, engem szólítva. 

- Jó napot kívánok! - léptem be az irodába félénken. 

A helyiség egyszerűen fantasztikusan volt berendezve. A tölgyfa szín dominált a bútorokban, a hatalmas bőrkanapé pontosan ilyen volt. Volt egy sejtésem, hogy nem a nő irodájában vagyunk, hanem a vezérigazgatóéban, hisz lehetetlennek gondoltam, hogy egy kisembernek ekkora luxus kijárjon. Hacsak nem valami természetfelettien tehetséges vagy zseniális emberről van szó.

- Tetszik az irodám? - kérdezte mosolyogva, amikor észrevette ámulatomat. 

- Fantasztikus - leheltem alig hallhatóan. 

- Tegeződhetünk? - kérdezte, miközben felém nyújtotta a kezét.

- Persze, Léna vagyok.

- Réka - mosolygott. - Gyere, ülj le Léna, és beszéljük meg a továbbiakban a teendőket. 

A bőrkanapé eszméletlenül kényelmes volt, a titkárnő fantasztikus kávét hozott nekünk és a társaságom se volt semmi. Én pedig megtudtam végre, mi volt ez az egész cetli-hívás dolog. Mint kiderült, nem azokat küldték el, akiket rosszaknak véltek, hanem pontosan az ellenkezője történt, a jók mehettek haza. A többiek, akik maradtak még három rostán vágták át magukat ahhoz, hogy bekerüljenek a műsorba. Így lehetősége volt olyanoknak is, akik elsőre talán nem tűntek fantasztikus tehetségnek, ám mégis meg volt bennük a tehetség szikrája. 

- Összesen 20 embert válogattunk be a 42-ből. Mindenkire kemény munka vár, nem lesz lehetőség lazsálni, vagy elbliccelni az edzéseket, mert az illető azonnal repül. Olyan táncosokra van szükségünk, akik az életüket adnák ezért, hogy azt tehessék, amiben a legjobbak. Amennyiben bárkinél az érdeklődés lankadásának legkisebb jelét is észrevesszük, szintén kitesszük. A táncolás mostantól nem szórakozás lesz senkinek sem, hanem munka. Munka, mely során valószínűleg többször is össze fogtok roppanni a nagy nyomás alatt, mikor hétről hétre nyolc-tíz koreográfiát kell megtanulni. Nem lesz egyszerű, de a végeredmény érdekében nagyon sokat kell szenvedni. Mellesleg, megéri. Nem feltétlenül az anyagi vonzása miatt, hanem inkább a tánc szeretete miatt. Mit gondolsz, ezen feltételeknek meg tudsz felelni és lennél az egyik háttértáncosunk?

- Öhm... - nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de arra nem számítottam, hogy ennyire véres lesz az egész. Úgy gondoltam egyszer-kétszer leizzadok a próbákon, de nem fogok belehalni. Ezzel szemben amit most hallottam... Nos, nem egészen erre számítottam. - Azt hiszem, hogy igen... Úgy értem...

- Mond csak nyugodtan! De ne feledd, minden kimondott szavadnak súlya van!

- Úgy értem nagyon szeretném ezt csinálni, de nem vagyok benne biztos, hogy végig bírnám az iramot. Az életem egy kissé érdekesen alakult és ebben a munkában látom a kiemelkedési lehetőségem, de nincs, aki támogatna és félek, egyedül kevés leszek megbirkózni a feladattal. 

- Emiatt ne aggódj! - halványan elmosolyodott. - Ha mindenki maximálisan odateszi magát, akkor egy klassz csapat jön össze, akik mindenben támogatni fogják egymást. Az eddigi években mindig létrejött a csoport lelke és szíve, akik mindenben segítettek mindenkinek.

- Ezt örömmel hallom. Akkor igen, meg tudom csinálni. Még nem tudom hogyan, de megoldom.

Aláírtam a szerződést, és még néhány részletet megbeszéltünk. Pár nap múlva kell mennem az első órára a koreográfushoz, aki fantasztikus táncost varázsol belőlünk, annak ellenére, hogy nem lehetünk annyira bénák, ha egyszer már beválasztottak ide, Magyarország legnagyobb tehetségkutatójába. 

- Ja és még valami... - szólt utánam Réka. - A versenyzőkkel tilos bármilyen bensőségesebb viszonyt kialakítani. Csak munka és semmi más!

2. rész- Sok sikert!

Sziasztok, megérkezett a második rész is, jó olvasást hozzá! -Witta

Céltudatosan szálltam fel a villamosra, és ezzel a lendülettel indultam el a Lurdy bejáratához is, de amikor az ajtóba értem megtorpantam. Kell ez nekem? Már most sokat veszítettem ezzel az egésszel. A barátaim cserben hagytak ez miatt, és most csak magamra számíthatok.Borzalmas érzés mikor az embernek szüksége lenne valakire, nincs ott senki. Márpedig nekem most nagyon nagy szükségem lett volna a támogatásra.
Mereven bámultam az üvegajtót mikor valaki akkora tempóval rohant el mellettem, hogy majdnem fellökött. Ekkor eszméltem fel, hogy már legalább 5 perce mozdulatlanul állok ott, és bambán lesek ki a fejemből. Az órámra néztem és még 10 perc volt a kiírt időpontig, jobb lesz ha igyekszem, hiszem még azt se tudom hol lesz meghallgatás
Hosszas bolyongás után csak megtaláltam azt az ajtót amire nagy betűkkel ki volt írva hogy: X-Faktor. Amilyen magabiztosan indultam el, olyan bizonytalan voltam most. Ahogy beléptem a terembe minimum 30 szempár szegeződött rám, és ellenségesen kezdett méregetni, nem lepődtem meg hisz új konkurencia érkezett. Viszont ott minden lány olyan zavaróan tökéletes volt, hogy úgy éreztem semmi keresni valóm nincs ott. Tökéletes alak, gyönyörű haj, szép bőr, tehát mindenük megvolt ami nekem nem. Leültem a sarokba és próbáltam össze szedni magam. Ha idáig eljöttem, már nem fordulok vissza.

-Jó napot kívánok! Én Eszterházy Réka vagyok az műsor háttértáncosaiért felelek. Egyértelműen azért vagyunk ma itt, hogy maguk közül beválogassunk egy pár táncost a műsorhoz. Nem nagy válogatás lesz, elindítunk egy zenét amire szabadon kell táncolni, és akiről úgy gondoljuk, hogy megfelelő mozgása van azt küldjük tovább az X-Faktor koreográfusához. Szóval ezek után már csak annyi maradt, hogy sok sikert mindenkinek!
Amint kimondta az utolsó szavakat, a gyomrom apró mogyorónyira zsugorodott, még sose féltem semmitől ennyire. Ez annyira nem az én stílusom. De mindent beleadok hátha lesz belőle valami.
A zene elindult, és testemet átjárta az az ismerős érzés. A pulzusom megemelkedett, és akaratlanul a ritmusra mozogni kezdtem. A tánc iránti szenvedélyem irányított, megszűnt a külvilág és nem volt más csak én meg a zene. Eggyé váltunk és mi uraltuk a termet. A zene szépen lassan fokozatosan elhalkult, majd egy éles női hang ordította: Köszönjük elég lesz! Ez lenne a nagy meghallgatás, mármint ez az egész? Ezek után nagyobb esélyt láttam arra, hogy akár esetleg, talán még nekem is sikerülhet.

-Most körbe fogok járni, akinek a kezébe adok egy cetlit, legyen szíves felírni a telefon számát nevét, és az ajtó előtt lévő asztalra tegye le azt, majd hagyja el az épületet.
Mi? kivágják a rosszakat de a telefonszámukat megtartják minek? Nem is fontos, most arra kell koncentrálnom, hogy az a nő ne jöjjön ide és ne adjon papírt a kezembe. Harmadjára haladt el mellettem, de még nincs papír a kezembe, ez eddig jó. Most viszont megint felém közelít, kinyújtott kézzel, és igen a kezembe nyomta a fecnit. Elkerekedett szemekkel átvettem, ráfirkantottam a telefon számom és a nevem majd kiviharoztam abból az átkozott épületből. Gyors léptekkel indultam el haza felé, az utolsó 200 métert futva tettem meg. Haragudtam magamra, amiért ez sem sikerült, egy ilyen feladat semmi megterhelő nem volt csak ritmusra kellet mozogni. Talán igazuk volt, nem vagyok jó táncos, sőt egyáltalán nem vagyok táncos, talán jobb lenne ha tényleg feladnám a gyerekes álmaim kergetését és keresnék helyette egy normális munkát. Ahogy haza értem ledobtam magam az ágyra és sírni kezdtem. Csalódott voltam, és szomorú, hisz most nincs se barátom, se munkám, se semmim. Egyre inkább kezdtem elálmosodni ott az ágyon fekve, és szemeim már lassan lecsukódtak, mikor a telefonom megszólalt.

-Halló, Lénával beszélek?-szólt bele egy ismerős de idegen hang.

-Igen. Miért?-kérdeztem meglepetten.

-Gratulálunk, ön felvételt nyert az X-Faktor tánccsapatába. Holnap 4 óra körül betudna jönni, megbeszélni a részleteket?

-Ezt most nem értem.

-Nem is kell, csak holnap legyen pontos, viszlát!-és ezzel megszakadt a vonal.
De hisz haza küldtek, akkor miért hívtak fel? Összezavarodtam...

1. rész - Minden most kezdődik el

Sziasztok, itt az első rész, jó olvasást! :) Anett

Elérkezett a nagy nap. Pár napja kaptam meg az értesítést a válogató pontos helyszínéről és az időpontjáról. Mert igen, végül jelentkeztem az X Faktorba háttértáncosnak. Nem volt könnyű meghozni a döntést, de elhatároztam magam. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy lehessen belőlem valaki, hogy az életemet ne a nyomor és a keserűség jelzőkkel illethessem. Szükségem van valami pluszra, valami többre, valami másra. 

A döntésemmel nem arattam osztatlan sikert. Napok óta egyedül ücsörgök a lepukkant lakásunkban, ugyanis odakint, az utcán szinte senki nem áll velem szóba. Azok, akiket a barátaimnak hittem, akikkel minden titkomat megosztottam, akik többet jelentettek mindennél a világon a számomra, egyszerűen elhagytak. Azt mondták, hogy a csapatot a közös életút, a hasonló körülmények, az ugyanolyan pocsék kilátások tartják össze és nincs szükségük egy bazári majomra közéjük. Ez lennék én... Hiába bizonygattam nekik, hogy semmit sem változnék, nem hitték el. Ezerszer elmondtam nekik, attól még hogy ki szeretném próbálni magam nem leszek valami elkényeztetett kis picsa. De ők addigra már régen leírtak. Számukra már nem vagyok több, csak egy régi ismerős idegen.

Ezen a reggelen lázasan kutakodtam a dohos szekrényem mélyén. Hiába kerestem, egyetlen elfogadható göncöt sem találtam, amiről ne sikítana: csóró vagyok és a világ kivetettje. Ezekben a pillanatokban megtelt a szívem gyűlölettel. Utáltam a szüleim elcseszettségét, az állítólagos barátaim hozzáállását ehhez az egészhez és önmagamat azért, mert semmire sem vagyok képes. Egy barna melegítőnadrággal és egy fekete pántos toppal a kezemben rogytam le az ágyamra, ahogy megrohantak az emlékképek.

Idegesen ácsorogtam az iskola hatalmas tornatermének kellős közepén. Több száz szempár bámult rám a pálya széléről és a lelátókról. Mindössze hét éves voltam.- Már akkor is imádtam táncolni, bár elég gyatra volt a mozgásom. Hiába küzdöttem, hogy bekerüljek az általános iskolás tánccsapatba, nem voltam elég jó nekik. Elkeseredettségemben végzetes lépésre szántam el magam. 

Belopóztam az iskola stúdiójába és magamra zártam az ajtót, természetesen belülről. A sokadik próbálkozásra sikerült életet lehelnem a ketyerékbe, majd nagy nehezen bekapcsoltam a mikrofont és beleszóltam.

Halkan beszéltem, hangom remegett, féltem a büntetésemtől. Az akkori énemnek megfelelő stílusban elmondtam a kérésemet, miközben a stúdió ajtaján az igazgató elkezdett dörömbölni. 

- Lénácska vagyok, a második osztályból. Nagyon szeretnék benne lenni az iskolai tánccsapatban, de a buta nagyok soha nem engedik, hogy megmutassam nekik, mit tudok. Pedig profi vagyok, a földkerekség legjobb táncosa és mindenki más csak bénább és rosszabb nálam. És ezt be is fogom bizonyítani ma délután a tornateremben. Egy zseni vagyok.

Idegesen ácsorogtam az iskola hatalmas tornatermének kellős közepén. Eljött a délután és pedig készen álltam arra, hogy bebizonyítsam, igenis én vagyok a legjobb. Mindenki engem bámult, híre ment a délelőtti akciómnak az egész kerületben, egy csomóan látni akartak. 

Elkezdődött a kedvenc dalom, a Barbie Girl szólni a hangszórókból én pedig belelendültem a táncikálásba. Mindent úgy csináltam, ahogy szoktam, vagyis estem keltem. Azt hittem az a menő, ha minél többször borulok fel, hisz akkor nevetett mindenki. De tévedtem.

Amikor vége lett a dalnak meghajoltam, de taps helyett csak gúnyos kacagást kaptam mindenfelől. Nem értettem az egészet, úgy gondoltam fantasztikus voltam. Az iskolai tánccsapat vezetője, egy hetedikes lány jött oda hozzám.

- Na, akkor most már táncolhatok veletek? - biztosra vettem, hogy bevesznek a csapatba, hisz nagyon jól nyomtam, legalábbis elgondolásom szerint.

- Téged? Egy ilyen kis törpikét? Aki három másodpercig se tud megmaradni a lábán állva? Te csak egy kis senki vagy, aki soha az életben nem fog megtanulni táncolni. Az előbbi mutatványoddal csak megaláztad magadat. Tényleg, tudod egyáltalán, mit jelent a megalázkodni szó? Hülye pisis....

Aznap rúgtak ki először az iskolából, egy barátommal együtt. Ő segített a zene elindításában. Attól a perctől fogva a viszonylagosan elviselhető viszonyom a szüleimmel végképp megromlott. Amikor csak lehetett, keresztbe tettem nekik, ők szintén. Nem bírtuk többé elviselni egymást. Hamar, nagyon fiatalon tapasztaltam meg, milyen érzés utálni és utálva lenni.

- Akkor romlott el minden - suttogtam, miközben próbáltam visszatartani kigördülő könnycseppjeimet. 

Annak a lánynak "hála" kezdtem el komolyan foglalkozni a tánccal, be akartam bizonyítani, igenis tudok táncolni. Akkor még csak egy naiv kis pisis voltam, akit előtte senki sem rakott úgy igazán helyre. 

Most bármikor is táncolok, felsejlenek szavai, szinte még mindig hallom, ahogy a többiek kinevettek. Ez csak arra ösztönöz, hogy még keményebben táncoljak, hogy még jobb legyek. De a kétségeket örökre belém ültette. Vajon tényleg örök szerencsétlenségre vagyok ítélve a tánc terén, ahogy azt ő anno 11 éve megmondta? Vajon tényleg soha nem lehetek egy kicsit is jó táncos?

Az arcomat szárazra töröltem és felvettem a kezemben tartott gönceimet majd elindultam a Lurdy-ház felé, ahol talán ismét lehetek valaki. Egy hely, ahol talán valóra válhatnak az álmaim, ahol száz százalékig önmagam lehetek.

Bevezető

Sziasztok!

Mint láthatjátok, ez egy ByTheWay fanfiction lesz majd, főszereplő még bizonytalan, kövessétek figyelemmel a blogot, és majd kiderül. Új fejezetek akkor kerülnek fel, ha van érdeklődés a történet folytatása iránt. 

(A visszajelzéseknek nagyon örülnék :))

Mindennap megkérdezem magamtól: miért? Miért nem tudok soha senkinek megfelelni? Egy született, két lábon járó csődtömeg vagyok, egyetlen egy dolog maradt nekem, a tánc. A tánc mentett meg. Sose tanultam, nem volt rá pénzünk, viszont van egy utcai kis csoportunk, összejárunk a haverokkal és táncolunk, olyan zenére, és úgy ahogyan csak tetszik. Nincsenek szabályok, csak a puszta imádatunk a tánc felé. Tizennyolcadik életévemet koptatom egy budapesti kis lakásban, a szüleimmel már amikor otthon vagyok és nem pedig az utcán. Sose voltam jó gyerek, sosem voltunk gazdagok, és sosem jöttem ki jól a szüleimmel. Míg mások az érettségire tanultak én a bajt kerestem. Ugyan olyan este volt mint a többi, összejöttünk a haverokkal, táncoltunk, kicsit ittunk de mindenek felett jól éreztük magunkat. De azon az éjszakán valami megváltozott bennem... Mikor Roli megérkezett körbe adott egy nagy piros lapot. Mindenki röhögött rajta, és nem értettem miért. -Menj már, műmájerekhez nem állnék be még akkor se ha fizetnek.- mondta Rixi és a banda nagy része egyetértett vele, egy lusta mosolyt én is elengedtem, de mivel a lap még nem ért el hozzám fogalmam sem volt, hogy miről beszéltek. Mikor végre hozzám került az a bizonyos plakát, jól szemügyre vettem. Nem más volt mint egy felhívás. "Gyakorlott háttértáncosokat keresünk az x-faktor színpadára, ha elég jónak érzed magad jelentkezz." Akkor, átfutott az agyamon, hogy meg lehetne próbálni, ott volt a cím jól szemügyre vettem, Lurdy ház-ban lesz a meghallgatás, az nincs is olyan messze. -Mi az Léna csak nem gondoltad komolyan? Annyira nézegeted azt a papírt, hogy azt hiszem a végén még elmész.-erre az egész tárasaság röhögésben tört ki, de mivel látták az elszánt arcom, rögtön abba hagyták.A srácok azt gondolták, hogy csak hülyéskedek, de bajom nem lehet tőle, egy próbát meg még ez is megér. Angeli csak lesajnálóan mosolygott rám, én meg hazaindultam a lapot a kezeim között szorongatva. Még, hogy nincs esélyem...mindenkinek van esélye. Haza mentem és fürdés után az ágyba vetődtem, de nem tudtam aludni, csak forgolódtam és fontolgattam amit mondtak. Talán tényleg röhejes lenne, de viszont megpróbálni meg lehet, maximum kinevetnek de azt túlélem.